9. Fejezet: Egy kis baj, bolondság, és cukiság:)

/Nessa szemszöge/

-Gyere feküdj le! -vezetett a sátor felé. -Fáj még a bokád? -érdeklődött.
-Igen.. -töröltem le utolsó könnycseppjeimet.
-Nem kellett volna onnan ugrálni.. minden az én hibám.. -bánta meg a dolgot, és lehajtotta picinyke buksiát.
-Csssss! -csitítottam. -Már jobb. -erőltettem egy hihető mosolyt arcomra. Ja persze.. bunkó vagyok.. el se meséltem, mi történt. Újból és újból felmásztunk a sziklára. Kézenfogva. De Logie hülyeségből elengedte, és óvatosan meglökött, azzal a szándékkal, hogy ne féljek egyedül leugrani. Igen, de nem számítottam rá. Bokám beragadt a kődarab közé, és ahogy 'ugrottam' nagyot reccsent. Fejjel estem a vízbe. Logan rögtön utánnam sietett, és kihúzott a vízből. Életmentő. Segített nekem mindenben. Lábamra kaptam vízes borogatást. Testemet vízszintes pózba helyezte, kacsómat ki stócolta. Fejem alá is párnákat helyezett. Betakargatott és mellém feküdt. Óvatosan ákarolt, és elaludtam kis fel-le emelkedő mellkasán. Sose bánom meg azt a napot, amikor a buffaloi buliba tartottam.

/Ena szemszöge/

-Carlooos! Rakj leee! -parancsoltam rá a hátát ütögve.
-Au, ez fáj, hagyd abba! -nevetett és sírt is egyben.
-Igen, erős vagyok! -puszilgattam meg befeszített bicepszjeimet.
-Itt az alkalom! -kiáltott fel.
-Mi? -későn kapcsoltam. Abban az ordítási pillanatban a medencéjükben landoltam. -Ahhhwww... najó. Vicces volt, szép volt, de kérlek, adj egy törölközőt! -nyújtottam kezemet, és vártam a rongyot.
-Tessék! -egy erőset rántottam, és a srác mindenestűl landolt a vízben. -Most sírhatok? -görbült lefelé a szája.
-Miért is? -csodálkoztam.
-Mert mert... -temette el arcát a kezeibe. -Mert belerántott a medencébe. -láttam, hogy a komolyság mellett ott a mosoly a száján.
-Jajj, lesz időm sajnállak. -veregettem meg lapockáját bíztatóan.

/Kendall szemszöge/

-Mondj magadról valamit kedves Nicole! -szólítottam fel. -Mivel te már mindent tudsz rólam, én meg annyit, amennyit még a partyn mondtán. És igazából nem nagyon hidtem neked. -kuncogtam.
-Miért? -kerekedtek ki szemei.
-Inkább nem részletezném... nem voltál magadnál. -folytattam.
-Óh, basszus.. bocsánat.. -szégyelte el magát.
-Én se voltam magamnál. -kacsintottam, ezzel egy kicsit megnyugtatva a lányt. Szorosan hozzám bújt. Olyan aranyos. Hihihh. -Mesélj csak! -buzdítottam újra szóra.
-De nem tudom mit...
-Hol laktatok régen? Szüleitek hol élnek? Nevük? Koruk? Segítsek még a kérdésekben? -kicsit elszomorodott.
-Ömm.. nem kell, köszi. Izé... őshonos vagyok Buffalóban. Nem tudom, hogyan mondjam el.. -vett egy nagy levegőt. -
Apukám régen katona volt. 8 éves lehettem, amikor elveszítettük. Halálával anyukám eldobott minket magától. Az a nap óta keressük őt égen-földön. Édesapám testvérénél töltöttük le gyerekkorunkat. 12 évesen keményen jártam dolgozni mivel Jenette néni már a hetvenen túl volt, és épp elég volt az, hogy eltartott minket. De amikor 17 éves voltam, sajnos ő is eltávozott tőlünk. Anyagi gondokba kerültünk. Amíg Ena suliba járt, addig Nessa és én güliztünk azért az 50 dollálért heteken át. Akkor volt az a pillanat, hogy meg kell tanuljak felelősséget vállanom a családom miatt. Azóta élünk abba a házba, amibe most. Ezért féltem testvéreimet ennyire. Én vagyok a legidősebb, rám száll minden gond és probléma. Nem bírnám elviselni, ha valami bajuk történne. Vagy ha Igen, akkor is nehezen. Remélem érthető.. -csak figyeltem. Annyira meghatott, hogy ilyen életet élnek/éltek.
-Mi itt leszünk nektek! Segítünk minden bajban. Hihetetlen, ennyi mindenen én már nem bírtam volna túlesni. Nyugodj meg. Nem szerettem volna felhozni a témát, bocsánat! Nem tudtam, hogy nincsenek szüleitek. Sajnálom! -húztam magamhoz.
-Semmi baj! -nézte el nekem. Egy kicsit megkönnyezett.
-Nem szerettelek volna megsiratni... -egyre jobban szégyeltem el magam.
-Psssszzzttt! Egyszer úgyis kikellett volna magambol adjam, vagy otthokn, vagy a munkahelyemen, szóval, tök mindegy! -fúrta bele arcát a mellkasomba. Lehet hülyeségnek tűnik, de szeretem!